a telefon és a telefonközpont megszületése…

…a táv kommunikáció története…
avagy
a telefon és a telefonközpont megszületése…

forrás és további érdekességek: http://mmi.elte.hu

Bell telefonkapcsolatot létesített New York és Chicago közt (1882)

Tivadar Puskas.jpg

Puskás Tivadar

Samuel F. B. Morse

Manapság a hálózatok korát éljük. A „háló” ma az internetet jelenti, de más távközlési hálózatok már évszázaddal megelőzték születését. Ezek a hálózatok óriási hatással voltak a korabeli sajtó majd a rádió működésére.

Alexander Graham Bell, a telefon (egyik) feltalálója találmánya bezetése idején előrevetítette a készülék lehetőségeit. Ekkor már léteztek távíróhálózatok, de a lakóházakba nem voltak bevezetve, csak néhány hivatalba, szerkesztőségbe. A villanyvezetékeket ekkor még nem fektették le, hiszen Edison még nem találta fel a villanykörtét. Bell tehát ekkor a gázcsövek és vízvezetékek rendszeréhez hasonlónak írta le tervét a telefonkábelek hálózatáról, mely a boltokat, otthonaka, munkahelyeket összekötné. Még olyan messzire is elmerészkedett, hogy kijelentse: meg van győződve róla, hogy egyszer a távoli városok is össze lesznek telefonnal kapcsolva és az ország bármely pontján élő két ember is beszélni tud majd egymással. A városok közti hálózatról 1854-ben Henry Thoreau azt írta, hogy szép, szép, de minek… A távoli városoknak – érvelt – valószínűleg semmi közölnivalójuk sem lesz egymásnak.

Ma már tudjuk, hogy a világot átszövő távközlési hálózatok adják az információáramlás, az “információs társadalom” alapvető infrastruktúráját. Ezek a hálózatok lehetnek kábelesek, de állhatnak egymással összekapcsolt, éterbe sugárzó adó- és vevőberendezésekből is.

A TÁVÍRÓ

A távíróhálózat Samuel Morze találmányával indulhatott fejlődésnek. Addig is sokan kísérleteztek vele, de még nem volt megfelelően egyszerű kódolási módszer. Az 1800-as évek első haramadára azonban már halaszthatatlanná vált egy olyan rendszer kifejlesztése, mely a vasútnál gyorsabban, azt megelőzve hírt adhatott: jön a vonat… Ez az igény indította el a távíró útját.

1837-ben mutatta be sokszorosan javított telegráfját, melyhez – az adatok kódolására – kifejlesztette a morzeábécét, melyet 1840-ben vezettek be, és egészen az 1990-es évekig hivatalos használatban volt (ekkor a hangzó rádiózás váltotta fel hivatalosan). A távíró (telegráf) – és gyakorlatilag az elektronikus levél – elődje az optikai, szemaforos távíró, illetve egy elvetélt kísérlet: Sömmering elektrokémiai távírója, melyben 35, az ábécé betűit jelentő aranytű végén kellett megfigyelni a buborékok képződését. A betűk átvitelét 35 külön huzal helyett a jelek morzekódolása oldotta meg.

Az első távírókábelt Baltimore és Washington között húzták. 1848-ban már tízezer kilométer távíróvonal működött a világon. A bécsi forradalom idején még csak Pozsonyig építették ki a vonalat, így onnan gőzhajón jutott el Pestre a hír. 1850-ben ért el a vonal Pestig. A távíró sebessége (mely a morze-kódolás és dekódolás sebességétől függött) 5 bit/sec körüli volt.

Az első transzatlanti kábel 1858-ban készült el, az angol királynő és az amerikai elnök üzenetével nyitotta meg a forgalmat. (párhuzam: az angol királynő 1970-es években küldött emailje). A kábel sajnos egy hónap működés után kettészakadt az óceán mélyében, s a következő (immár strapabíróbb) 1866-ban készült el. Egy kábel azonban hamar kevésnek bizonyult („szűk volt a sávszélesség”): 1920-ban már 21 egymás melletti kábelen futottak az üzenetek. 1957-ben, az első műhold fellövése idején (mely új berendezés később tehermentesíti a tenger alatti kábeleket) a távírókábelek forgalma 491 millió szó volt.

A távíró gyorsaságára hamar lecsaptak a tőzsdei információkat vagy egyéb híreket keresők. 1866-ban a Western Union hálózata csinált nyereséges üzletet belőle. A Western Union hozta össze a kora nagy összeolvadását: felvásárolta az United States Telegraph és az American Telegraph Company cégeket. Az így monopolhelyzetű cégnek 37 000 mérföldnyi kábele volt.

A rádiótechnológia kifejlesztése után az első alkalmazási lehetőség a távíró volt: a morze-kódokat ezek után már nem csak kábelen, hanem a drótnélküli szikratávírón is továbbíthatták. Ezt a technológiát használta pl. a Titanic segélykérésre 1912-ben.

a Morse féle távíró…

A TELEFON

A távírón csak szövehet lehetett továbbítani, morze-kódban. A telefon hasonlóan kábeleket használt, de ezeken nem morze-kódot, hanem hangot továbbított (ezért nem távíró, hanem távbeszélő volt neve). Ehhez fel kellett találni a mikrofont és a hangszórót, méghozzá olyan állapotban, hogy az emberi beszéd érthető átvitelére is alkalmas legyen (az első kísérletekben még úgy hangzott az átvitt hang, mintha a szomszéd szobából szólna: igen alacsony (párszáz Hz-es) frekvenciaátvitelre volt csak képes. Alexander Graham Bell 1876-ban jegyeztette be szabadalmát a telefonra, és 1877-ben megalapítja az első kereskedlemi társaságot, a Bell Telephone-t. 1877-ben a magyar lapok már a telefon szó magyarításáról cikkeznek, 1878-ban beindul az első kereskedelmi telefonközpont az USA-ban, 21 előfizetővel. 1879-ben a telefon már Budapesten is működik és 1881-ben megkezdi működését a pesti telefonközpont. 1880-ban, három évvel a bevezetés után az USA-ban 123 ezer telefon volt. Az újdonság gyors elterjedése azonban hamar lelassult (1885: 156 ezer telefon). A vonalak mindenre érzékenyek voltak: a villamosra, a telegráfra, a viharokra. 1884-ben alakult az ATnT (American Telephone and Telegraph Company). A századfordulón már több száz független telefontársaság működött. A kereskedelmi Bell társaság nagyon drágának számított: egy évre 100-200 USD előfizetési díja volt, míg a párizsi állami társaság évi 18, a közösségi tulajdonban levő svéd pegig 20 USD-ért kínálta a telefonelőfizetést. 1900-ban Amerikában minden 60. embernek volt telefonja (1917: minden 10.), Svédországban, melynek Európában a legtöbb telefonelőfizetője volt (és a skandináv országok ma is világelsők mind újságolvasásban, mind internetben és mobil telefonban), minden 115.-nek. Franciaországban minden 1200.-nak.

Érdekes, hogy a távírókezelők mind férfiak voltak, a telefonközpontokat viszont kezdettől fogva nők kezelték („telefonoskisasszonyok”). 1892-től terjedtek el a telefonközpontok és a tárcsás telefon (addig, központ híján, erre nem volt szükség).

Műsor a telefonon. 1881-ben Londonban és Párizsban, egy évre rá Budapesten telefonon kertesztül adnak élő közvetítést az ottani operaházakból. 1882-ben megjelenik az első budapesti telefonkönyv, 238 előfizető névsorával. 1893-ban elindul a telefonhírmondó, Puskás Tivadar találmánya (erre vonatkozóan lásd: a rádióról szóló fejezetet). 1890-ben 3000 telefonelőfizető volt.

A háborúk a telefonelőfizetők számára is hatással voltak: Magyarországon 1917-ben 82 ezer előfizető volt, 3 év múlva már csak 42 ezer. 1933-ra érte el ismét az előfizetők száma a 16 évvel azelőttit. A II. világháborúban 1943-ban a 200 ezres előfizetői létszám a háború utánra 5000-re csökkent; 1956-ra érte el ismét az 1943-ast.

Az USA-ban az 1929-es gazdasági válság volt leginkább érezhető a telefonelőfizetőlk számán (20 millióról 1933-ra 17 millióra csökkent, 1939-re nyerte vissza az 1930-as értéket). A II. világháború alatt minimális növekedés volt itt tapasztalható a telefonok számában.

A telefon történetének következő nagy eseménye a mobil telefonok megjelenése: 1987-ben írták alá az első GSM tervezet szerződését és Magyarországon 1994-ben indult az első szolgáltató kereskedelmi szolgáltatása. A hagyományos telefonon nem igazán fejlődött ki tömegkommunikációs szolgáltatás; a mobil telefonokon, különösen az SMS-en és az internetre kapcsolódó WAP-on azonban már valódi sajtótermékek is jelen vannak.

A telefonhálózat szerepe a rádiózásban

A telefonvonalaknak a rádió kifejlődése után is nagy szerep jutott: a rádióhálózatok műsorszolgáltatása nagymértékben függött a telefonvonalaktól. Távolsági közvetítést ugyanis a kezdeti években (1926-ig) csak telefonkábeleken lehetett adni (a közép- és rövidhullám több technikai ok miatt is alkalmatlan volt rá: zavarásra érzékenyek voltak, időnként elhalkultak (fading), használhatóságuk pedig erősen napszakfüggő volt). Az egyik első ilyen közvetítés 1922-ben egy futballmeccs közvetítése volt. 1926 után az erre a célra kifejlesztett kábeleken kötötték össze a rádiókat. Ezt a feladatot továbbra is az ATnT telefontársaság látta el, monopolhelyzetben, amit cserébe kapott azért, hogy rádiós tevékenységét átengedte az RCA-nak.

A korai állomástulajdonosok egyben rádiókészülékgyártással is foglalkoztak. Úgy gondolták, hogy ha már állomások számára is programot szolgáltatnak, akkor a készülékek is jobban fogynak majd: ez volt ugyanis a legfontosabb bevétel akkoriban (a gramofonlemezfelvételeket is hasonló céllal készítették, a lejátszó berendezés mellé). 1926-ban D. Sarnoff megalapította az NBC-t, hogy ilyen központi műsort adjon a helyi állomások számára. Megvásárolta a WEAF New York-i állomást és ezt használta központi adójának, ahonnan a többi állomás átvehette a műsort. 1927-ben W. Paley azonban arra gondolt, hogy ő nem a rádiókészülékekből, hanem reklámokból fog megélni – erre alapozta a CBS-t. Ehhez azonban egyetlen állomás és hallgatósága kevés volt: ehhez is hálózatba kellett kapcsolódni, amihez ismétcsak telefonvonal kellett. Mindkét esetben ugyanaz a műsor szinte azonos költségen az eredeti hallgatóközöség sokszorosához juthat el (az USA-ban ismeretlen volt az országos/állami rádió fogalma). Mindkét kereskedelmi koncepció sikeres volt: az 1930-as évek végére az NBC és CBS is a teljes hallgatóság 70%-át tudhatta magáénak.

A hálózatos rádiózás Európában máshogy alakult: itt az állami monopólium miatt nem alakulhattak városonként független rádiók, így eleve a központi műsor szétosztására és vidéki reléállomásokon történő továbbsugárzásra rendezkedtek be a rádiók. Az USA-ban ma a hálózatos műsorok főleg a talkshow-kat és betelefonálós „coast-to-coast” adásokat jelentik: azonban ezek vonzzák a legnagyobb hallgatóságot.

A kábelek történetében jelentős esemény a koax kábel 1934-es bevezetése (ezt a Bell társaság dolgozta ki). Ezek a kábelek tették lehetővé az első kábeltelevíziós adásokat is, az 1940-es években; s egészen máig ilyen kábeleken jut el a kábeltévé az otthonokba.

A TELEFONKÖZPONT

Miután Puskás Tivadar az 1876-os philadelphiai kiállításon meglátta Bell telefonját, rögtön tudta, hogy a tervezett távíróközpont helyett az új találmány felhasználásával telefonközpontot kell létesíteni. Fel is kereste Bostonban Bellt, hogy a találmány továbbfejlesztéséről tárgyaljanak, ő azonban nem fogadta – ekkor már a telefon nem foglalkoztatta. Puskás egyedül nemigen tudott mit kezdeni ötletével, pénz és laboratórium kellett ahhoz, hogy a központhoz szükséges technikai fejlesztéseket elvégezze. Így jutott el Edisonhoz, a New York melletti Menlo Parkba.

Edison nem sok fantáziát látott a telefonban, amely ekkor inkább még csak zörejeket továbbított és nem érthető beszédet. Egy hétig hezitált, míg végül igent mondott Puskás ajánlatára. Döntésében az is szerepet játszott, hogy közben megszületett a szénmikrofonos telefonkagyló ötlete, a hallgató- és a beszélőkészülék különválasztásával. (Itt a mikrofonban a hang által rezegtetett membránlemez nem közvetlenül adja át az áramingadozást a vezetéknek, hanem szénpor közbeiktatásával.) Puskás a Menlo Parkban egy év alatt kidolgozta a telefonközpont elvét, és 1877-ben már működött is a világ első központja Bostonban, mellyel 20 km-es távolságra is el lehetett már telefonálni. (Az egy évvel korábbi Bell-vonal még csak 3 km-es volt.) Két évvel később látták el a telefonokat a véglegesített szénmikrofonnal, így egyesítve Bell, Edison és Puskás találmányait.

A kép a párizsi telefonközpontot ábrázolja. A hívó otthoni készülékén megtekert egy kart. Az így gerjesztett áram a központban egy csengőt szólaltatott meg, egyúttal pedig lebillentette a hívó nevét fedő fémlapocskát a kapcsolószekrényen. (Telefonszámok még nem voltak.) A kisasszony így észlelte, hogy ki akar beszélni, és hallgatóját csatlakoztatta a hívó vonalára. (Bal oldali kisasszony.) Ezután megkérdezte, ki a hívott fél (középső kisasszony), végül a hívott vonalát összekapcsolta a hívóéval (jobb oldali kisasszony). A beszélgetés közben a kisasszony időnként közbeszólt: “Végeztek?” Ha nem kapott választ, bontotta a kapcsolatot. Egy központot természetesen nemcsak egy előfizető, hanem egy másik központ is hívhatott, olyan beszélgetők között teremtve kapcsolatot, akiknek vezetékei különböző központokhoz voltak bekötve. (Zivatar idején valamennyi vonalat kikapcsolták, nehogy a vezetékekbe csapjon a villám.) A telefonközpont tette lehetővé, hogy a telefon ne csak a posták és a főbb hivatalok kizárólagos hírközlő eszköze legyen – mint a távíró -, hanem az egyszerű polgárlakások összekapcsolója is.

Telefonközpont Budapesten

Budapesten az első telefonbeszélgetésről Rácz Sándor távírdai hivatalnok számol be: “…Puskás Ferenccel [Tivadar öccsével]… megállapodtunk abban, hogy az Edison-féle telefonnak a főváros előkelő köreivel való megismertetése céljából Gyöngytyúk utcai lakásán próbákat fogunk tartani ketten… [1879.] Július 4-én kapcsoltuk be második emeleti lakásán és ugyanazon házban egy földszinti szobában a két telefonállomást, s a reá következő napon már özönlött a főváros színe-java az új csoda mohó szemlélésére. Egész délutánokon át működtettük telefonjainkat; beszélve, suttogva, dalolva, fütyülve, zenélő zsebórát hallgatva a telefonon át.” A bemutató elszórakoztatta a résztvevőket, de tőkeerős támogatókat nem vonzott. Így Puskás Tivadar saját pénzén rendelte meg Amerikából a telefonközpont-berendezést és a telefonkészülékeket; a szerelőmunkásokat szintén Amerikából hívta.

A 200 vonal kapacitású központ számára a Fürdő (ma József Attila) utca 10. számú házban béreltek helyiséget.

Puskás Ferenc, a budapesti telefonhálózat igazgatója “Előfizetési felhívás”-ában rámutatott, hogy a telefon segítségével “hirtelen rosszul lett beteg orvosával, lángba borult ház a tűzoltósággal, a meglopott tőkepénzes a rendőrséggel egy perc alatt tudathatja a veszélyt, s megtehetik a szükséges intézkedéseket”.

A jelentkezőknél azonnal megkezdték a készülék felszerelését. A vezetékeket a házak falára erősítették; egyes háztulajdonosok tiltakozása miatt néha nagy kerülőket kellett tenni. (Egy idő után már áttekinthetetlen drótrengeteggé vált mindez, a trónörökös látogatásakor a zászlók is belegabalyodtak. Ekkor oszlopokra, később a háztetőkre kerültek a vezetékek.)

A hálózatépítést Puskás Ferenc irányította, de ő tanította be a központ kezelésére felvett kisasszonyokat is. (Kisasszonynak az jelentkezhetett, akit két közismert úri család ajánlott. Ugyanis, nőoktatás még nem lévén, iskolai végzettséget nem írhattak elő.) A kezelőknek kívülről kellett tudniuk az előfizetők névsorát.

A budapesti telefonközpont 1881. május 1-jén nyílt meg (negyedikként Európában), és az induláskor 25 előfizetője volt. (Közöttük csak egy állami hivatalt találunk; az első vonal pedig – jellemző módon – a Pesti Hírlapé volt.) Egy éven belül még két fiókállomás épült a fővárosban. Ekkor a Pénzügyminisztériumban már egy 12 vonalas alközpont is működött. 1882. február 1-jén jelent meg az első telefonkönyv, “A budapesti telefonhálózat előfizetőinek névsora”, amely már 238 előfizetőt sorol fel. Az év végén készült kimutatás szerint Budapesten a bekapcsolt állomások száma 291 volt. Az előfizetés 180 forintba került egy évre, ami nagyjából két mázsa kockacukor vagy egy mázsa kávé árának felelt meg. (A díj független volt a hívások számától és időtartamától, amelyeket nem is mértek.)

Halló

A nép ajkán él az alábbi történet:
Puskás telefonközpontjának ötlete Bostonban, 1877-ben végre megvalósulhatott.  Amikor Puskás első ízben meghallotta a vonal másik végén levő ember hangját, izgatottan felkiáltott: “Hallom!”
Egyes vélemények szerint így vált, kissé torzított formában, világszerte a telefonálás üdvözlőszavává a halló. Irodalmi adatok azt bizonyítják, hogy a hallózás a brit angol nyelvbe az amerikai angolból került, a nyelvészeti szakirodalom pedig idegen eredetű szónak tarja a magyarban a telefonáláskor használatos halló-t.

A szó eredetének története olvasható a következő weboldalon:
Famous Hungarians: Puskás Tivadar

Szöveggyűjtemény: A Telefonhírmondó

 

A Telefonhírmondó története

Egy újság, amit nem írnak, de mondanak; …újság, amit nem naponként vagy hetenként adnak ki, hanem óráról órára – folyton, reggeltől estig… A szociális forradalomnak ki kell törnie, mert a szocializmus fő szóvivői: a nyomdászok és betűszedők kenyér nélkül maradnak.” Ezek a sorok több mint száz évvel ezelőtt jelentek meg, 1893-ban, amikor Budapesten bemutatkozott a telefonhírmondó. A telefon elvére épülő hangújság feltalálója Puskás Tivadar (1844-1893) volt. A pesti hajózási vállalkozó fia korábban a bécsi műegyetemre járt. Itt hozta létre a világkiállítás évében (1873) Közép-Európa első utazási irodáját. Később Brüsszelben távíróhálózat kiépítésével foglalkozott (1876).

Mikor értesült Bell találmányáról, a telefonról, azonnal Amerikába utazott, hogy megtekintse. Felkereste Edisont is, akit meggyőzött arról, hogy a telefon korszakalkotó találmánnyá válik, ha kidolgozzák a telefonközpont működési elvét. Ezt maga el is végezte Edison óriási laboratóriumában, ahol 1876 őszétől egy évig dolgozott. Ezután Edison európai megbízottja lett, Párizsban például ő építette ki az első telefonközpontot és telefonhálózatot, akárcsak szülővárosában, Budapesten, 1881-ben.

A telefonhírmondó számos későbbi találmánya és kísérlete közül a legérdekesebb (1892). A találmány lényege az volt, hogy egy beszélő hangját, azt megsokszorozva, tetszés szerinti hallgatókészülék között osztja szét. Hamarosan létrejött a műsorközlő stúdió és a budapesti hálózat is, mely független volt a már meglévő telefonvonalaktól és -készülékektől. Így jelent meg először a világon a hangközlő újság (1893), a rádió közvetlen elődje. Az előfizetők szobájának falára két hallgatókészüléket szereltek fel, természetesen beszélőrész nélkül.

A műsor leghangsúlyosabb részének a hírközlés számított: a híreket nappal folyamatosan közölte és óránként változtatta. A legfontosabbak a tőzsdei jelentések voltak, ezek negyedóránként változtak, és a pestin kívül az induláskor három, két év múlva hét európai és egy amerikai városból közölt árfolyamokat. A Telefonhírmondó esténként és hétvégén hangverseny-, opera- és színházközvetítésekkel szolgált. Saját stúdiójából is továbbított irodalmi felolvasásokat, kamarakoncerteket.

A fogadtatás kedvező volt, úgy tekintettek a találmányra, mint az újságírás, az információterjesztés forradalmasítására. A telefonhírmondó nemcsak gyorsabbnak, de zabolátlanabbnak is ígérkezett a nyomtatott elődnél. “Persze nagy baj esik a büntetőkódexben is – írta egy korabeli lap. – Az lesz a kérdés, hogy ez is sajtó-e, s az így elbeszélt becsületsértések és effélék esküdtek elé tartoznak-e vagy járásbíróság elé?” (Pesti Hírlap, 1893. február 17.). A hatóságokban még az is felmerült, hogy hasonló módon képeket is lehet majd továbbítani, így aggodalmukban előrevetítették a kábeltelevíziót és az internetet, melyeknek valóban előfutára volt a telefonhírmondó, akárcsak, természetesen, a rádiónak.

Puskás az indulás évében meghalt, de a telefonhírmondó történetének ezzel nincs vége: egészen a második világháborúig, vezetékeinek tönkremeneteléig működött – bár 1925-től, a budapesti rádió beindulásától azzal azonos műsort közvetített.

Puskás Tivadar a legkimagaslóbb volt azoknak a magyar feltalálóknak a sorában, akik a hang és a kép rögzítését, reprodukálását, továbbítását tűzték ki célul. Kempelen Farkas (1734-1804) ugyan a királynő számára készített boszorkányos sakkozógépével vált ismertté, de legfontosabb találmánya beszélőgépe volt, mely reprodukálni tudta az emberi hangot. Ez, akárcsak remek gőzgépelgondolása, saját korában ismeretlen maradt. Mihály Dénes 1917-ben hozta létre az első, még mechanikus elven működő televíziót, Békési György pedig 1961-ben kapott orvosi Nobel-díjat találmányáért, melynek segítségével a siket gyerekeket lehet beszélni tanítani.

**

Puskást már az 1881-es párizsi operaközvetítés idején foglalkoztatta a gondolat: hogyan lehetne ilyen műsorokat sokszorta több hallgatókészülék között “szétosztani”? A megoldás első változata 11 évvel később, 1892-re született meg – ekkor adta be Puskás első szabadalmát, mégpedig Budapesten kívül Németországban, Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban és Ausztráliában. (A tényleges bejegyzés csak Mexikóban és Ausztráliában történt meg ekkor.)

Az adás 1893. február 15-én indult el. A szerkesztőség az Astoriától nem messze, a Magyar utca 6. szám alatt volt, négy szerkesztővel és mintegy száz munkatárssal. “Mint a méhkasra, rajzanak be és ki a tudósítók és dolgozzák fel a munkatársak a beérkezett táviratokat, híreket és külföldi újságokat. Egy külön terem arra szolgál, hogy telefon útján érintkezzék a szerkesztőség a külvilággal. Kilenc telefon áll a tudósítók és a gyorsírók rendelkezésére. Külön összeköttetésben van a szerkesztőség a képviselőházzal és külön telefonvonal közvetíti a börzetudósításokat. Az így beérkezett híreket feldolgozva és szépen leírva megkapják a felolvasók, akik felváltva olvassák fel az e célra szánt készülékek előtt egy e célra berendezett szobában a kiadásokat” – írta az Ország-Világ az indulás évében.

Az indulás évében a Telefonhírmondónak még nem voltak külön vezetékei és készülékei, így adásait csak a beszélgetőtelefonnal rendelkezők hallgathatták, ha a központon keresztül a Hírmondó kapcsolását kérték. Később – már Puskás halála után, de az ő, illetve Szmazsenka Nándor, a telefontársaság műszaki igazgatójának elgondolásai szerint – a beszélgetőtelefon-vonalaktól teljesen független hálózatot építettek ki. (Többször előfordult, hogy valaki az ablaka alatt elhaladó vezetékről egy dróttal “lelopta” az adást, ami ellen a Telefonhírmondó panaszt is emelt.) Az előfizetők egy cserfa lapot kaptak, melyet a szobafalra erősítettek. “Két drót vezet az utcáról e laphoz, melyen két hallgatókagyló lóg, melyek örökösen öntik a hírt reggel 9 órától este 9 óráig. A közönség tudja azt, hogy minden órában kap egy új kiadást, melyet óránkint annyiszor ismételnek meg, ahányszor az egy órában lehetséges. Így az előfizető óránként csak egyszer kénytelen a hallgatókészüléket a füléhez tenni, mert bármikor jön az óra leforgása alatt, mindig meghallhatja az egész kiadást, csak akkor teszi le a hallgatókat, amikor ismétlést hall” – írja a fentebb idézett lap.

A Hírmondó írásos engedélyezés nélkül, afféle “kalózadásként” indult, s csak két héttel később fordult Puskás hivatalos beadványban engedélyért – ekkor is azért, hogy az kizárólagosan őt illesse meg ötven évre. Az engedélyezést azonban már nem érte meg, 1893. március 16-án szívrohamban meghalt.

A kormány kiemelten foglalkozott az engedélyezés kérdésével, egyszerre négy minisztérium és a miniszterelnökség képviselői tárgyaltak a kérdésről. Az értekezlet összehívását indokló határozatból – mely a kereskedelmi minisztériumban született – kiderült, hogy miért. Eszerint ugyanis a Telefonhírmondó “fontos hatalmi eszközzé fejlődhetik”, hiszen gyorsan lehet tudatni mindenkivel “a hadászati, politikai, államrendészeti, társadalmi” értesüléseket. “Sőt, nem lehetetlen olyan berendezés sem, hogy villamos úton nemcsak a beszéd legyen hallható, hanem maga a beszélő személy, vagy a papírlapra írt közlemény szemmel is láthatóvá váljék. Ezek a szempontok magukban véve is a legnagyobb óvatosságot parancsolják.” (Különös dolog, hogy a telekommunikáció újabb távlatai talán nem is Puskásban vagy más tudósban, hanem az azt korlátozni kívánó hatóság hivatalnokaiban merült fel először.) Mivel pedig a Telefonhírmondóra a hatályban lévő sajtótörvény nem volt érvényes, újféleképpen kellett korlátozni. Ezért az engedélyezés kötelezte a Hírmondót, hogy a híreket előre írja le, a felelős üzletvezető és a bemondó azokat aláírni köteles, az aláírt lapokat pedig az érdekelt minisztériumokhoz naponta, a budapesti rendőrséghez naponként háromszor be kell küldeni. Az ötven évre kért kizárólagos engedélyt Puskás öccse és örököse, Albert nem kapta meg. Puskás Albert ezért az egész vállalkozást, a szabadalom tulajdonjogával együtt, Popper István ügyvédnek adta el, aki a kormány engedélyezési feltételeit elfogadta (1894. szeptember 26.). Popper létrehozta a Telefonhírmondó Rt.-t, kiépítette saját hálózatát, folyamatosan korszerűsítette a berendezéseket, bővítette és áttekinthetővé tette a műsort.

Az előfizetés nem számított drágának, hiszen csak egytizede volt a normál telefon-előfizetésnek, 18 forint egy évre (10 kg cukor, 20 kg kávé ára), miközben a felszerelés ingyenes volt. Kéttucatnyi előfizetővel indult az adás 1893. februárjában. A következő évben már 700, két év múlva 4915, három év múlva 6185 előfizető volt. Ebben az évben ünnepelték Magyarország ezeréves fennállását. Az ezredéves kiállításon önálló pavilont szenteltek a telefonhírmondónak, ahol a király a külön számára készített készülékkel próbálhatta ki Puskás találmányát. Ekkortól kezdve az előfizetők száma ingadozott. (1897: 5500, 1898: 6347, 1899: 7629, 1900: 6437, 1901: 5873, 1902: 4785, 1903: 4117, 1904: 3608, 1905: 3440, 1906: 3764, 1907: 5000, 1908: 5528, 1909: 5583, 1910: 5477, 1911: 5507, 1912: 5291, 1913: 4702, 1914: 3763, 1915: 2821, 1916: 3097, 1917: 4000, 1918: 5284, 1919: 5741, 1920: 5774, 1921: 5841, 1922: 5440, 1923: 5170, 1924: 4815, 1925: 4565, 1926: 4650, 1927: 5462, 1928: 7201, 1929: 8696, 1930: 9107.) A drótvezeték a Puskás-kori 69 kilométerről 1200 kilométerre bővült.

Közben a szolgáltatásokat folyamatosan bővítették. Bevezették a “riadójelet”, mely a szenzációs hírek bemondása előtt figyelmeztette a tulajdonost, hogy menjen a készülékhez. Hordozható állomásokat hoztak forgalomba, melyek a lakás különböző szobáiban voltak felszerelhetőek. 1897-ben kezdődtek meg a Telefonhírmondó-nyelvtanfolyamok, anyanyelvű tanárokkal. (A tanfolyamokat a hozzájuk tartozó füzetek megvásárlásakor kellett kifizetni.) Pontosidő-jelzést is vállaltak.

A Telefonhírmondó Rt. nyerte el a rádiós műsorszórás koncesszióját is, így a budapesti rádióadások a Telefonhírmondó helyiségeiből, munkatársainak segítségével indultak el 1925. december 1-jén. A műsorszolgáltatás egy ideig párhuzamosan, rádióhullámokon és telefonvezetékeken egyszerre folyt, egészen a II. világháborúig, amikor a Hírmondó vezetékrendszere teljesen tönkrement. Ezután már nem hozták helyre.

Puskás tervezte a telefonhírmondó külföldi meghonosítását is, de korai halála miatt ezt nem tudta megvalósítani. Az első években érkeztek külföldi érdeklődők, ám a tulajdonosokkal nem tudtak megállapodni. (1911-ben, New Jerseyben rövid ideig működött egy Telephone Herald, mely felépítésével, műsorával is pontosan a budapesti elődöt másolta, ez azonban pár hónap alatt tönkrement. A telefonhírmondót, melyet Puskás világszenzációnak szánt, külföldön lassan elfeledték.

(Lőrinc László: A telefonhírmondó c. írása alapján)



gombsor mutatása...
Share On Facebook
Share On Twitter
Share On Google Plus
Contact us
gombsor elrejtése...

2017. © AD Rendszerház Kft. Minden jog fenntartva! Informatika és irodatechnika PROFIKTÓL! Keresőoptimalizálás,SEO: seomegoldasok.hu Tervezte: BG-web

Kapcsolat...
kezdőlap